A szonett, mint olyan (a Petrarca-féle) mindig is közel állt hozzám, és bár nem próbálkoztam túl sok írásával, ezzel a verspárral viszonylag elégedett vagyok, úgyhogy most itt díszeleg a régi verseim egy szegmensének emléket állítva ^^
A megbánás első szonettje
Reccsen a rőzse, ropog az avar,
Némán mosolyognak feléd a lombok,
Elolvadnak, elillannak a gondok,
Itt, a fák között semmi sem zavar.
De mikor már az erdő messze van,
Csak a hegyes tűlevélre emlékszel,
S hogy a tövis úgy fáj, és te úgy vérzel…
Már egyik emléked sem gondtalan.
Hisz a vadrózsa is csak felszabdalt,
És átkozod már azt a hűs hajnalt,
Ami az erdei útra vetett.
Így lesz keserű a fa illata,
És tornádó a szél fuvallata,
Így bánod meg, ami boldoggá tett.
A megbánás második szonettje
Tépnek az ágak, fullaszt a pára,
Utánad kapnak a sárga levelek,
A fejed zúg, a lábaid nehezek,
A föld paplanként húzna magára.
De amikor már eltávolodtál…
Mintha mégiscsak jó lett volna akkor!
A változó emlék így visszaparancsol
Oda, ahol boldogtalan voltál.
Utólag úgy érzed, szép volt, jó volt,
Megvédett, körülvett, mindig ápolt…
Pedig még vérzel, mégis visszavágysz.
A gyökér is csak marasztalt, igaz?
Te voltál ott az egyetlen vigasz.
Az esetleges kellemetlenségeket és a túl sok illetéktelen olvasni vágyót elkerülendő az érettségi témakör menüit és menüpontjait (a részletes tételsorokat, az egyes tantárgyak követelményeit és a már kidolgozott tételeket) csak és kizárólag a REGISZTRÁLT felhasználók látják. Ha kíváncsi vagy rájuk, szánj egy percet a regisztrációra, ezután pedig nincs más hátra: Kellemes olvasgatást / tanulást!