Életfogytiglan
Szabó Lőrinc után, fogolynak érzed magad
a világnak rácsai előtted magasodnak
nincsen egyéni boldogság, csak tömeges szenvedés
nincsenek valóra vált álmok, csak magányos elmék
nincsen igaz szerelem két személyre szabva
szemében az önfeláldozás feloldhatatlan.
Sorai közt mégis elveszek, hatalom kezében
szívem faláig hatolnak a szavak, hiába oly ellenszenves
A téma, melyet a sorok magukban hordoznak.
Fölösleges kérdések, fölösleges tézisek
időt lopó semmibe révedések
Mit ér egy emberi élet ezen a földön
Ki tán lelkében szabad,
De a világ markában tartja,
- íratlan szabályok-
nem hagynak nyugalmat.
Ki vagy te ember, hogy lázadni mersz?
Honnan az erő mi felébreszt?
Lesz-e elég erőd, hogy megtartsd,
s ne menekülj csigaházadba vissza?
Lesz-e elég erőd, önmagadnak lenni,
Saját hibáid tudatában vágyaid követni?
Az igazad mindvégig megtartsd,
S hazudd, hogy hazudhass
mert így kerek a világ.
Ki vagy te ember, hogy tovább mersz?
Hogy még mindig, mindig lélegzel?
Honnan az erő, mit sugárzol,
Honnan a kitartás, tán magadban hordozod?
De hogy?
Hogy döntöd el, mi feláldozható?
Hogy döntöd el mit érdemes,
Mit kell zsebre vágnod,
Mit kell eldobnod,
Hogy felvehesd
Saját életed,
S vígan nevess szemembe?
AJÁNLOM AZ OLDALT
