Érzed, ahogy az ereidben lüktet,

Éjszakákon át, a ritmust füledben,

Szabadulnék tőle, álmokba vágyok

Nem kaphatom meg a megnyugvásom.

Üldöz, réteken és erdőkön át,

Mit számít még ezernyi halál?

az én kínom éltet, az hajtja,

milliónyi város dől össze halkan.

Körülvesz az áthatolatlan sötétség,

Nem látsz, nem hallasz, meg nem halsz,

Érezned kell a meg nem szűnő lüktetést,

Késtőrök megszámolhatatlan évődését.

Van fogalmad róla, mit teszel?

Mint valami átkos pesti kór

Elmész az utcán, s az emberek

Rongybabaként esnek össze.

Nem akartunk ártani,

A szenvedésnek véget vetni?

Hiába, hisz az éltet minket,

Vérünk pezsdíti, szívünk kelti életre

Ha még nem elég ezernyi halál?

Ezernyi megtört lélek, szív?

Meddig űzöd csúf játékod?

Meddig gyilkolsz még szakadatlanul??

Nem látsz a vértől, elfedi szemed

Marni sem képes már a lelked,

Nincs lelked, hogy marjon,

Eleget szenvedtem, immunis vagyok.

Nem érdekel, ha emberek halnak,

Az sem érdekel, ha én vagyok az alany

Ki a tőrt a testükbe vájja,

Olyanná váltam, mint egy vadállat.

Az sem érdekel már, mások mit hisznek

Mit látnak, vagy mit éreznek,

Téged látni, elérni, minden vágyom,

Megérteni végre, vadállat párom .