Nincs cím

Ülsz az ágyadon, és nem tudod, mit írj Neki. Mert végül is írhatnád, hogy „tudom, mit érzel”, és valószínűleg kicsit igazad is lenne. Éreztél már hasonlót. De kit vigasztalna ez meg? Kinek lett jobb attól, hogy tudta, más is szenvedett már így? És egyáltalán, hogy jönnél te ahhoz, hogy akár így is, de magadra tereld a szót?

Annyit ír neked, hogy „borzalmasan vagyok”, és szédülni kezdesz. A gyomrod görcsben, a kezeid remegnek, és pörög az agyad. Szeretnél tenni valamit Érte, mondani Neki valami olyat, amitől varázsütésre jobban lesz. Tudod, hogy lehetetlen. Azt is tudod, hogy te sosem leszel elég Neki. Hogy egy barát támogatása soha nem érhet fel egy szerelem elvesztésével. Persze, megköszöni, talán jól is esik Neki, de tudsz talán csodát tenni? Ugyan már.

Körülnézel, keresel valamit, mintha a szoba egyik falára fel lenne írva, mit tegyél. Erre meglátod melletted a párodat, aki ugyanúgy beszél Vele, ugyanúgy tudja, mi zajlik le Benne, és mégsem érzi magát úgy, mint te. Ül a gépe előtt, és játszik. Írogat, kattintgat, talán éppen zombikat gyilkol. Néha odahajol a laptophoz, ír egy-két sort, együttérző kifejezés jelenik meg az arcán, majd visszafordul, és tovább kattintgat. Ő így aggódik? Első gondolataid egyike a rosszallás. Aztán rájössz: talán neki van igaza.

Te sem teszel Érte többet, mint a zombivadász párod. Attól, hogy fizikai rosszullét kerülget, nem lesz senkinek jobb. Sőt, ha Ő tudná, hogy hogy érzed magad, a fájdalma mellé még bűntudatot is kezdene érezni. Attól tartasz, ha tudná, talán nem is írná le neked mindazt, amit leír.

Érzések, emlékképek, a fájdalom halvány körülírása, eufemizált verziója az érzelmeinek – ezt írja le neked. Szenvedsz tőle, mert fáj, hogy nem tudsz semmit, de tényleg semmit tenni Érte, és egyben jól esik. Mert bízik benned, mert leírja, mert talán egy kicsit számít rád. Talán egy icipicit szüksége is van rád. És nagyon, de nagyon boldog vagy, hogy éppen itt vagy. Hogy nem történt semmi olyan katasztrofális véletlen, ami folytán most valahol éppen máshol lennél. Boldog vagy, hogy nem mentél még el hajat mosni, se tanulni, mert akkor most nem lehetnél itt Neki.

Egy kicsit elment a géptől, most nem ír. Te nem tudod, mit kezdj magaddal. Írsz Neki egy meglehetősen félreértelmezhetetlen utalást: bármikor számíthat rád. Aztán tovább ülsz, és nézed a monitort. Eddig mindig megkönnyebbültél egy kicsit, amint megláttad, hogy éppen üzenetet ír – persze amikor megláttad, mit is írt, az aggódás még súlyosabban nehezedett rád. Most viszont nincs új üzenet.

De azt írta, eszik. Ez az egy szó egy nagyon halvány mosolyt csal az arcodra – legalább enni eszébe jut. Úgy döntesz, vársz, és amíg vársz, kiírod magadból az egészet. Talán utána könnyebb lesz, és a remegő kezed miatt nem nyomsz mellé egyre több billentyűnek. Úgyhogy megnyitsz egy Word dokumentumot, és írni kezdesz. Persze az egyes szám első személy még önzőbbé tenné az amúgy is egocentrikus írást, a „–ni” végű főnévi igenevek halmozása pedig iszonyatosan unalmas. Marad az E/2, hogy aki talán elolvassa, még egy kicsit át is érezhesse.

Cím? Az nincs.

Miután befejezed az írást, ránézel az ablakra, ahol Vele beszélgettél. Látod, hogy megváltoztatta a nevét. Sorozatot néz. Azt írta ki, csak azért is összeszedi magát. Újabb halvány mosolyt eresztesz meg, sóhajtasz egy nagyot, odaírsz még egy bekezdést a Word dokumentum végére, elmented, és elmész hajat mosni.