Újra

                Beléptem a könyvesboltba, és túláradó örömmel érzékeltem a hőmérsékletváltozást. Mindeközben persze elfelejtettem becsukni magam mögött az ajtót, amit a kasszánál álló fiatal eladó rosszalló pillantással jutalmazott. Gyorsan behajtottam az ajtót, tiltakozó kezemet a jéghideg kilincsre tettem, és elmélázva néztem a pár hópelyhet, ami bekavargott az ajtó résén.

                Amint visszazökkentem a valóságba, a jóleső melegben nyújtózva néztem körül. Legelőször – szokásomhoz híven – a szakácskönyvek felé vettem az irányt. Akaratlanul elmosolyodtam. Szinte láttam magam előtt a szüleimet, akik annak idején minden lehetséges eszközzel távoltartottak a konyhától, nehogy főzni támadjon kedvem – bár mi tagadás, erre nemigen volt szükség. Nem voltam soha az a konyhában sürgölődős fajta, és igen, el kellett telnie majd’ tíz évnek, hogy rájöjjek, szeretek főzni.

                Nem láttam sok újdonságot a polcokon, ebből arra következtettem, hogy ritkábban kéne könyvesboltba járnom. De ha az embernek annyi ideje van, mint nekem… Bár ha belegondolok, ez elég szegényes kifogás, tekintve, hogy a fél éves kislányom otthon kapálózik a kiságyban. A drága szomszédasszonyom viszont annyira oda-vissza van a kis csöppségért, hogy nagyon szívesen rábízom egy-két rövid délutánra.  

                Körülbelül egy órányi nézelődés után fanyalogva a bestsellerek kupaca felé fordultam. Mindig ellenszenvesek voltak nekem ezek a „világhírű” könyvek, mert a legtöbbjüket érdemtelennek tartottam erre a címre. A könyvesboltok eldugott sarkaiban, ahol még a madár sem jár – ott voltak elrejtve az igazán jó olvasnivalók. De be kellett ismernem, időről időre akadt egy-két kihagyhatatlan könyv a bestsellereknél is, ezért tértem mindig vissza erre a részlegre is.

                Első pillantásra semmi változást nem észleltem. Még mindig ott mosolygott a finn írónő végletekig unalmas és elhúzott, hétszáz oldalas „kalandregénye”, mellette pedig katonásan állt több mint tíz példány a legújabb világsikerből. Természetesen már forgatták a filmet, miért is ne. Hanyagul futtattam végig a tekintetemet a jól ismert, figyelemfelkeltőnek szánt (ettől függetlenül csak rikító) könyvborítók halmazán.

Már majdnem fordultam a kijárat felé, amikor megakadt a szemem egy fekete kötésű könyvön, amire diszkrét, kézírás-szerű felirattal volt rányomtatva a cím. Három lépés távolságról nem is tudtam elolvasni az ezüstösen fénylő, vékony, hurkolt betűket. Közelebb léptem, és szakavatott, hozzáértő tekintettel kerestem rajta a szerző nevét – és nem találtam. Felemeltem a könyvet, forgattam a kezemben, de sem a gerincén, sem a hátoldalán nem találtam utalást az íróra, borító híján pedig a fülszöveg segítségéről is le kellett mondanom.

A címre csak ekkor figyeltem fel. Először csak deja vu érzést keltett bennem, aztán elgondolkodtatott. Annyira ismerős volt, mintha része lett volna egy másik életemnek, amit réges-rég magam mögött hagytam. Ízleltem a szavakat, végigpörgettem majdnem az összes könyvet a fejemben, amiről valaha hallottam. Egyszerűen nem passzolt sehova.

Aztán eszembe jutott. Megrohantak az emlékek, és könnyek gyűltek a szemembe. Mohón nyitottam fel a könyv fedelét, az ajánlást kerestem. Egyet lapoztam, és ott virított az az egyetlen szó, ami minden kétségemet eloszlatta. Már biztos voltam benne, hogy a kötet, amit a kezemben tartok, tényleg az, amire gondolok. Becsuktam a könyvet, magamhoz szorítottam, odamentem a kasszához.

Ahogy kiléptem a hófúvásba, és önkéntelenül behunytam a szemem, szinte láttam az ajánlás betűit. „Húgomnak”. Elővettem a könyvet, végigsimítottam az ezüst feliraton. „Ez egy másik világ”