Somnus

Az ajtóban álltam, kezem már a kilincsen nyugodott. Mögöttem a család többi tagja, nem kis megkönnyebbüléssel nyugtázták a jelenlétemet – pedig nem a saját házamról és nem is a saját családomról van szó.

A szívem a torkomban dobogott, pár másodpercig még mozdulatlanul álltam. Éreztem a kilincs hideg érintését a bőrömön, és próbáltam hallgatózni. Hamar feladtam, mert csak saját vérkeringésem vízesést idéző robaját és őrülten kalapáló szívem hangjait hallottam.

Résnyire nyitottam az ajtót. A kilincs nyelvének kattanásával szinte pontosan egy időben meghallottam a szoba lakójának hangját. Barátságtalan, távolságtartó és rekedtes „Mi van?” szűrődött ki a helyiségből. Ha ez lehetséges, még jobban összeszorult a szívem. A hang zaklatott volt, megviselt és elképzelhetetlen fáradtság érződött rajta. Kicsit elbizonytalanodva, de azért határozottan tártam ki az ajtót. Ő az ágyán ült, a szoba egyetlen fényforrása az előtte heverő laptop monitorja volt. Ebben a hideg, lidérces megvilágításban az arca egyenesen ijesztőnek tűnt, de nem volt időm rá, hogy alaposabban megnézzem.

Ahogy rám emelte a tekintetét, szinte rögtön felpattant az ágyról és a nyakamba vetette magát. Az ölelését érezve kétségbeestem. Éreztem, hogy erősen akar ölelni, de nincsen hozzá ereje. Éreztem, hogy reszket az egész teste. Éreztem, hogy nem csak ölel, de támaszkodik is rám. Pár másodperc után gyengéd erőszakkal lefejtettem a karjait magamról, és visszaültettem az ágyra. Ekkor volt először alkalmam igazán megnézni az arcát.

A szemében annyi érzelem tükröződött, hogy szinte elvesztem a pillantásában. Láttam azokat az érzelmeket, amik nekem szóltak; a szeretetet, az örömöt, a vágyakozást, a csodálkozást, a megkönnyebbülést, a hálát, a könyörgést… de láttam azt is, ami jobban uralkodott rajta, és nekem személy szerint nem sok közöm volt a jelenlétükhöz; a rettegést, a lelki fáradtságot, a kétségbeesést, a kiábrándultságot, a fájdalmat, és láttam azt is, hogy feladta.

A szeme alatt olyan sötét karikák ültek, hogy aki nem ismerte a helyzetét, valószínűleg monoklinak nézte volna őket. Arcán sebtében letörölt könnyek nyomait véltem felfedezni, ajkai résnyire nyíltak, ahogy szaporán szedte a levegőt.

Leültem mellé, egyik kezemmel az arcán simítottam végig, a másikkal a kezét fogtam meg. Megint megéreztem, mennyire reszket. Pár másodpercig csak néztünk egymásra, majd hirtelen ismét átölelt. Arcát a nyakamba fúrta, éreztem a könnyek nedvességét. Megszokásból arra vártam, hogy zokogni kezd, de hamar ráébredtem, hogy már ehhez sincsen ereje. Percekig ültünk így, simogattam a hátát, a karját, próbáltam megnyugtatni.

A laptop fénye kezdte irritálni a szememet, így fél kézzel kinyúltam érte, hogy lecsukjam a tetejét. Egy MSN beszélgetés ablaka volt megnyitva, az övé és az enyém, amit körülbelül háromnegyed órája szakítottam meg. Az utolsó dolog, amit írtam, ennyi volt: „Várj!” Azóta ő meglepően sokat írt, kétségbeesett és aggódó szavakat. Lelkiismeret-furdalásom támadt. A félbemaradt mozdulatot befejeztem, mert éreztem, hogy a karjaimba bújó észrevette, hogy az egyik kezem nem rajta nyugszik. A laptop fedelének kattanására összerezzent, és kibontakozott az ölelésből.

- El sem tudod képzelni, mennyire…

Elkezdte a mondatot, de befejezni nem tudta. A szavakat sem találta, és a hangja is cserbenhagyta. Az a rekedt, reszketeg, halk hangja. Keserű mosolyt erőltettem az arcomra, és bólintottam. Tudtam, mit akar mondani. Ő is megeresztett egy halvány mosoly-félét, majd egy lassú, bizonytalan mozdulattal a szekrénye felé nyúlt, és levette az ott pihenő poharat, ami tele volt vízzel. Nyilván tudatában volt annak, hogy a párbeszédünk elkerülhetetlen, úgyhogy szüksége lesz a hangjára. Megvártam, amíg visszatette a poharat, majd rám nézett.

- Azért jöttem, hogy aludj, úgyhogy akár át is öltözhetsz pizsamába. Azaz levetkőzhetsz pizsamára. Vagy ahogy szoktad.

Ahogy arra számítottam, a válasz egy hirtelen, váratlanul magabiztos fejrázás volt. Sóhajtottam egyet, és felkészültem a kibontakozó vitára.

- Nem tudom, milyen álom zaklatott fel ennyire, de még egy napot nem fogsz kibírni alvás nélkül, és ezt te is tudod.

- Nem akarok…

Ettől a rövid, halk és elhaló mondattól könnyek gyűltek a szemembe. Egy reszketeg sóhajjal igyekeztem visszafojtani a feltörni készülő sírást, és folytattam.

- Ennél az állapotnál, amiben most vagy, még az álmodás is csak jobb lehet, hidd el…

- Nem.

Fel voltam készülve rá, hogy észérvekkel semmire sem fogok menni. Eljött a taktikaváltás ideje, nem húzhattam az időt mindenféle hiábavaló bizonygatással és győzködéssel. Megfogtam a laptopot, és egy cseppet sem finom mozdulattal a földre tettem. Levettem a vállamról a táskát, és kiemeltem belőle a kevés tárgy egyikét: egy álomfogót. Gyors mozdulattal az ágy felett lévő kislámpára akasztottam, majd nekidőltem a falnak. Pár másodperc újabb csend után megfogtam a karját, és magam felé húztam. Magam elé ültettem, hátulról kulcsoltam át a mellkasát. Ő nekem dőlt, és várta a továbbiakat. Ráhajtottam a fejemet a vállára, és halkan, a fülébe kezdtem el suttogni az előre átgondolt szavakat.

- Itt maradok veled végig. Nem eshet semmi bajod. Vigyázok rád és nem fogom hagyni, hogy rosszat álmodj. Egy lépést sem mozdulok innen mellőled. Számíthatsz rám, azért jöttem ide – csak a saját megnyugtatásomra ezután kénytelen voltam egy kis humort is vinni a mondandómba: - Még a távolsági buszra is felszálltam érted. Bízz bennem, bízd rám magad. Vigyázni fogok rád.

Ahogy a mondatokat halkan, de tisztán a fülébe súgtam, egyre erősebben szorította az őt ölelő karjaimat – már amennyire tőle telt. Pár másodperc múlva éreztem, hogy könnycseppek peregnek végig a karomon. De nem fejeztem be, biztosra akartam menni.

- Tudom, hogy félsz, hogy rettegsz. Hogy hiába mondanám, hogy azok csak álmok. De minden rendben lesz, hiszen itt vagyok neked – ezt a mondatot csak nagyon sok erőfeszítés után tudtam kimondani, mert egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy én vagyok az egyetlen feltétele annak, hogy minden rendben legyen – Nem kell félned többé – mintegy jelezve, hogy a mondandóm végére értem, adtam egy puszit az arcára, és hátradőltem. A könnyek tovább potyogtak a karomra.

Pár perc némaság után elérkezett a diadalom pillanata: csendesen, de határozottabb hangon szólalt meg.

- Hoztál pizsamát?

Halványan elmosolyodtam, és alig észrevehetően bólintottam. Akaratlanul is felvidultam, és hozzátettem:

- Igazából csak azt hoztam. Sietősen jöttem el otthonról.

Nem sokkal később már a takaró alatt feküdtünk, hozzám bújt, én pedig simogattam. Nem telt bele két perc, és légzése lelassult, a reszketés abbamaradt. Én pedig csak simogattam tovább, perceken, órákon keresztül.