Gondolatok – a tükör másik oldaláról
Kicsit konkrétabb, kicsit szókimondóbb, kicsit kevésbé hatásos, de őszinte

Az ágyamon ücsörögtem, mint mindig. A szobám fényárban úszott, nekem mégis úgy tűnt, félhomály volt – hiszen általában kétszer ekkora szokott lenni a fényesség. Kiégett az egyik villanykörte. Nem baj, van másik.

Nem akartam mást, csak végighordozni a pillantásomat a szobán – fentről lefelé, balról jobbra, ahogy azt már a kisiskolások is tudják. Mert kíváncsi voltam, nekem milyen emlékek bújnak meg a szobámban. És sokkal, sokkal többet találtam, mint amire számítottam.

Balra fordítottam a fejemet, amennyire csak tudtam. A mögöttem elnyúló faliszőnyeg már önmagában rengeteg emléket idézett. Szinte láttam magam előtt, ahogy édesapám tettetett szakértelemmel, folyamatos szitkozódások közepette, fúróval a kezében igyekszik felszerelni a fehér, puha anyagot tartó falécet. Aztán bevillant a kép, amikor már a szőnyeget szögezte kissé remegő kezekkel. Majd színre lépett Sony, és egy-két ezermestereket megszégyenítő mozdulattal elintézte a munka hátralevő részét. Halványan elmosolyodtam. Greffer 'Építőiparos' Krisztián.

Tekintetem ezután a sarokban árválkodó szennyes-halomra tévedt. Eszembe jutottak a régi „szép" idők, amikor napi rendszerességgel hallgattam anyám szitkait, amiért olyan trehány disznó vagyok. Meg kell valljam, a helyzet a mai napig változatlan. A különbség annyi, hogy anya feladta, és már nem piszkál ezzel.

A ruhakupac felett egy hatalmas Twilight-poszter vigyorgott rám. Andi összes mániákus megnyilvánulása egyszerre zúdult rám az emlékeim közül – mint amikor kinyitod a kamra ajtaját, és rád ömlik minden. Akaratlanul is elvigyorodtam. Mindketten hajlamosak vagyunk az elképesztő mértékben való rajongásra, bár be kell ismernem, ő még nálam is jobban űzi az ipart.

Még a villanykapcsoló is. Ez az apróság is emlékeket ébresztett. A Csacska Angyal-rajongásom korszakát idézte fel, amikor minden vágyam az volt, hogy színes ruhákban és hosszú szoknyákban járjak. Amolyan modern hippi-érának is mondhatnám. Hogy ez honnan jutott eszembe? A sok apró virágmatricáról, amik évek óta ott díszelegnek.

Halvány mosoly játszott az arcomon, ahogy pillantásom lejjebb siklott, és elérte a gitártokot. Azok a végletekig unalmas és egyszerre izgalmas gitárórák az MMIK-ban… A sutyorogva elhadart beszélgetések Helgával és Ginával, akikkel azóta sem beszéltem, és az a bátortalan visszahúzódottság, amit mindig éreztem. Nem mertem soha hangosan énekelni a többiekkel, mert mit ne mondjak, nem volt szívem elrontani azt a repedtfazék vinnyogást, ami ott ment néha. Aztán feladtam, és nem jártam többet. Persze azóta is pöntyörgök, örök végzetem a zene.

Majdnem beleolvadt a fekete gitártokba az a kis fekete hátitáska, ami előtte hevert a földön. Megint önkéntelenül elvigyorodtam. Eszembe jutott Sony ártatlan megjegyzése, amit nemrég tett arra a tatyóra. Aztán észrevettem, mi lóg a cipzárjáról. Az a kis furcsa szamárszerű lényecske, ami annak idején a frissen vásárolt Budmil iskolatáskámon lafogott – anya meg is gyanúsított, hogy azért vettem meg a táskát.

Emlegetett szamár módjára az ágyam mellett ott hevert a fentebb nevezett iskolatáska. A délutánt, ami során sikerült beszereznünk, sosem felejtem el. Sony és én, mint Szombathely eladónőinek visszatérő rémálma… gondolom én. De végül sikerrel jártunk, még ha hülyének is néznek minket azóta a fél városban.

Táskából sosem elég, ezt bizonyította a következő darab. Ezúttal egy utazótáska került a szemem elé, amit még szilveszterkor cipeltem ide-oda. Felrémlett bennem az idei, majd a tavalyi szilveszter képe is, és újfent önkéntelenül elmosolyodtam. A táskából kikandikált egy pokróc-féleség, amit takarózási alkalmatosságnak tettem bele. Ez még régebbi képeket idézett fel. Még a Széll Kálmán utcában, mindig ezzel a takarócskával volt letakarva az ágyam kemény fejfája – hajlamos voltam önkéntelenül kárt tenni magamban.

Közvetlenül az utazótáska előtt hevert a földön egy alexandrás zacskó, benne az Értelem és érzelem angol kiadása, amiért potom 600 forintot fizettem. Az a könyvkereső körút, amiben nemrég volt részem… fárasztó volt, de legalább ezért megérte, ha Sony végül nem is találta meg, amit keresett.

Mindezek alatt, a földön a régi íróasztalom kihúzható fatáblája bújt meg. Festéknyomok, ceruzás és tollas kis szösszenetek tömkelege árulkodott arról, hogy látott már szebb napokat is. Hirtelen felvillant egy kép, amire tudatosan talán nem is emlékeznék… Széll Kálmán utca, megint. A kedvenc tanítónőm a napközis tanítónéni volt, általános iskola első és második osztályában. Kriszti nénit mindig is imádtam, és egyszer sokáig nem jött iskolába, mert beteg volt. Én teljes lelki bánatba zuhanva kuporodtam be az asztalom alá, hogy a táblára alulról ráírjam ceruzával, mennyire is hiányzik nekem Kriszti néni.

A kis beugróban is sok régi – és kevésbé régi – tárgy pislogott rám ártatlanul. Ott volt például a fotel, ami természetesen megboldogult nagymamám képét idézi elém. Ahogy ült benne és folyton kötögetett, vagy olvasott. Egészen életének utolsó egy-két hónapjáig, amikor már csak fekve tudta elfoglalni magát.

A fotel mellett ott állt az olvasólámpa, ami szintén a nagymamám szobájából került át hozzám. Amikor felhoztam, még egy kis plüss kulcstartó lógott róla, amit annak idején anya vett, és a maminak adta oda, hogy vigye be a papinak a kórházba. Nagypapám halála után visszakerült a kis díszecske a mamámhoz. Nem tudom, most hol lehet. Pedig elméletileg én raktam el…

A fotel lábánál ott volt Szasza, méltóságteljesen és büszkén viselte porosodásra ítélt életét. Egy gyönyörű elektromos gitár, ami szintén rengeteg emléket ébreszt. Sony, Lilla, az egész kálvária, a hazugságok, az elhallgatott részletek, a csalódások, a düh. És persze ami mindebből kibontakozott, és sokkal fontosabb ezeknél: a megbocsátás, a szerelem, a megbánás és egy új barátság kezdete. Ez mind ott van abban a hat húrban, és abban a vékony, mégis nehéz gitártestben.

Elértem a másik sarokig. Sokáig tartott. Egy szalmakalap. Az összes SzASz-os emlék úgy rohant meg, mintha legalábbis ostromra készültek volna. A cosplayes tervek, Celi, One Piece, Kiki, DVD-k, kölcsönadogatások, animék hada… persze a gondolataim között ott bujkált az az apró, elhanyagolt tény, hogy a cosplay idején már nem volt olyan a társaság, mint a legszebb időkben. De az anime akkor sem válogat, igaz?

Hangfal, kazetták. Megint a régi szép időket juttatták eszembe… kazetták. Hát hol vannak azok most már? Persze ott voltak mellette sorban a CD-k és DVD-k. Például a matematika megoldások. Hogy én hogy rühellem a matekot… sosem szerettem, mindig négyes és ötös között tendáltam. Amióta világ a világ. De tényleg. Persze vannak filmek is, Szasza filmjei… nem a gitáromé, félreértés ne essék, Greffer Szabolcsról van szó. Legalábbis úgy emlékszem, még van itt egy-kettő, ami elvileg az ő tulajdonát képezi. És persze zene. Rengeteg zene. Bele sem gondoltam inkább, mert a szobámban való körülnézés egy napig is eltartott volna.

Ott csücsült az egyik felsőm is, amelyik saját méretének ötszörösére tud nyúlni, és furcsán buggyos anyaga van. Legalább negyed órát kellett hisztiznem, mire anya megvette nekem. A Metroban.

Elértem az asztalomig, a káosz középpontjába. Mindenről csak pár szó jutott eszembe, annyit ugrált a szemem a tárgyak között… Rémmetró című manga. Sony, Süti, Yuki, a nappaliban ültek. Éppen nem voltunk egy pár. Utólag megkaptam, hogy távolságtartó voltam. Olaszország után volt, hoztam neki Malibut. Persze, utána feküdt le Katsuval. Kényszerítettem magam, hogy másra nézzek.

Sólámpa. Ezt is Sonytól zsebeltem be, nem tudom, miért van éppen használaton kívül. Kis görög feliratú váza-szerűség. Gáspi hozta nekem Görögországból. Benne szöszös végű, csillogó színesceruzák, Julitól kaptam őket egyszer régen születésnapomra. Mögötte kis földgömb, amit még, ha jól emlékszem Debrecenben vettem, mert nekem sosem volt, és mindig akartam egyet, és ott mosolygott rám a boltban… később Gulyci eltörte a vonaton, de apa megcsinálta, nem lett belőle baj. Tolltartó. A mamám varrta nekem. Tomi mindig csónaknak hívta, mert olyan nagy, és állandóan dobálta, pedig veszélyes szerszám. Fekete plüssanyag a könyvek tetején. Gulycival vettük, nekofülecskéket akarunk csinálni belőlük. De hogy hogyan?

A székem háttámlájára a szilveszterkor viselt ruhám felsőrésze volt terítve. Megint eszembe jutott a jeles alkalom, és hogy Andi mennyit húzogatta a szoknyámat. Az asztal alsó kis szekrényéből tankönyvek kukucskáltak ki, és egy rövid, ijesztő pillanatra visszarángattak a jelenbe, a valóságba, hogy éjfél múlt és holnap iskola. De csakhamar visszasüppedtem az emlékek közé.

A földön egy kicsi mécsestartó hevert, amit még egyik karácsonyra kaptam egy osztálytársamtól, Lillától. Közvetlenül mellette egy kis fonott tálkában kagylók és csigaházak voltak felhalmozva. A szomszédaink, a Füle család ajándéka, kiegészítve az Olaszországból hozott kagylócskáimmal. Olaszországról persze minden eszembe jut. Kellemes is, kellemetlen is.

A földön szanaszét láthatóak voltak még Andi és Gulyci vendégeskedésének nyomai. A fotel párnája, a mécses, amiről a vízipipa szenét gyújtottuk meg. Felemeltem a pillantásomat a szekrényem tetejére. Kis dobozok. Egyet Gáspitól kaptam, a másikat a nagypapámtól örököltem, a zenélő dobozt a nagyszüleimtől kaptam, csakúgy, mint az ékszeres dobozkámat. Az egyiknek a tetején Milán pohara. Hát igen, ilyenek is vannak. Nem sokkal odébb a borosüveg, amiből iszogattunk. Újabb rakás érzelem rohamoz meg, ezúttal a negatívak kissé túlsúlyban vannak, de nem bánom. A pohár mellett egy fényképalbum, egy puha bocibuksival. És igen, még mindig nincsenek benne képek. És persze a Szeretlek feliratú szivecskés bögre, amit gondolataimban ezerszer földhöz vágtam bizonyos időkben, de tényleg megtenni sosem volt szívem.

A másik hangszóró tetején egy kis, lábait lógató, régi karácsonyi ajándék volt, egy porcelánbaba a nagymamámtól, egy gyertya Anditól. Kész karácsony-részleg. És egy gyertya, amit Sonytól szedtem el, és igen, nekem volt szívem meggyújtani, szét is folyt róla mindenfelé a viasz. Megbosszulta magát.

A radiátoron egy újabb adag emlék csücsült. Egy üvegtartó, benne illatos szárított növények és egyebek. Ajándék Grefferéktől, amit nem is nekem szántak, de végül én kaptam meg. Persze ez is rengeteg érzelem lefolyását készteti, szintén inkább negatívabbakét. Aliz, remények, csalódások, de a végkifejlet itt is változatlanul boldog.

Mellette egy egyiptomi stílusú párologtató, rajta a kis üvegtál, amin repedések futnak végig. Megint Lilla, Sony és a kálvária, de ez már – meglepetten tapasztaltam – nem tud annyira megérinteni. Egyszer talán mégiscsak kiderül, hogy az Idő segít.

A radiátor előtt álló asztalon újabb kisebb káosz fogadott. Egy fotel alakú telefontartó, amit egy osztálykiránduláson vettem. Még arra is figyeltem, hogy színben passzoljon az akkor aktuális Siemens C35i típusú telefonomhoz. Nagyon szerettem azt a telefont.