Igazán körülnézni

Egyáltalán nem neveztem volna idilli látványnak, ha nem figyelem meg jobban. Inkább unalmas, hétköznapi életképnek tűnt. Emberek és állatok, amint a saját dolgukat végzik, egyik sem törődik a másikkal.

Egy barátomhoz igyekeztem. Nem volt rossz anyagi helyzetben, mégis itt lakott, ebben a több mint százéves épületben, egy aprócska lakásban. Mindig azt mondja, az ő boldogságát nem befolyásolja, hol lakik és milyen körülmények között. Nekem azért vannak igényeim, és abba a házba biztosan nem költöztem volna. Sok apró, sötét, dohos, régi, omladozó falú lakás. És a belső udvar sem javított a helyzeten. Ez volt az a hely, ahol életemben először igazán körülnéztem. És megértettem. Megértettem, hogy miért szeret itt élni…

Az egész egy szürke betonkéményre hasonlít. A lábam alatt a házzal egyidős, repedezett, a sok tél alatt felfagyott és elaprózódott macskakő. Körülöttem szintén szürke házfalak törnek az ég felé, mintha menekülnének a lakók mocskából. Szinte ritmikus ismétlődéssel, felfelé gangok törik meg a falak egyhangúságát. A szürke falakét, amin néhol még látszik a kopott, sárgásbarna vakolat. A körbefutó gangok úgy néznek ki, mint egy létra, ami szintén az ég felé tör. A vasrácsok, amik az itt élőket hivatottak megvédeni a lezuhanástól, egészen változatos színűek. Van olyan emelet, ahol fehérre vannak festve, bár a jelenlegi szín inkább a vajszín és a piszkosszürke érdekes átmenetét képezi. Van, ahol a korlát egyenletes vörös színben díszeleg, ezzel jelezve a rozsda masszív jelenlétét. A második emeleten egy jó másfél méteres szakaszon egyszerűen hiányzik a rács.

A gyors pillantás után, amit az épületre vetek, a körülöttem nyüzsgően folyó életet veszem szemügyre. Közvetlenül a lábam mellett egy aprócska, alig 3-4 éves kisfiú szalad el. Haja tejfölszőke, szinte világosabb a játék hevében kipirult arcánál. Szeme valószerűtlen világoskék színű, és csillog a lelkesedéstől. Apró, pisze orra akár egy játékbabáé. Csöppnyi, cseresznyeszínű ajkai a nagy kacagásban hatalmasra nyílnak. Picike tejfogai szabályos sorban csücsülnek felhőtlenül nevető szájában. Ruhája koszos, és lyukak éktelenkednek rajta. Piszkosfehér pólóját mintha a kukából szedték volna, és túl nagy is az ő aprócska testére. Nadrágjának egyik szárát a térd környékén mintha csak a gondolat tartaná össze. Ez a ruhadarab is túlságosan nagynak tűnik rá, szinte aggódok, nehogy elessen a lafogó szárvégekben. Cipő azonban nem kandikál ki a nadrág alól, csak az udvar kövétől koszos mezítlábas ujjacskáit látom. Egész megjelenése mégis boldogságot sugároz. Esetlenül rakosgatja a lábait, félő, hogy el fog esni, de ő csak fut és szalad – gondtalan. Nem foglalkozik azzal, mi lesz, ha esetleg elveszíti az egyensúlyát. Csak élvezi a pillanatot.

Egy kicsit távolabbra nézek. A fiúcska mögött rögtön megpillantom a nála egy-két évvel idősebb lányt, aki kergeti őt. A jelenet első pillantásra fogócskának tűnik, és a fiú arckifejezése is erre enged következtetni, de a lány arcán valami egészen más tükröződik. Az ő haja nagyon sötét barna, szinte fekete, de ahogy a nap sugarai félénken beszöknek a hatszögletű belső udvarba, a koromszínűnek tűnő hajkorona barnán csillan meg. Szemei hasonló árnyalatúak, és ugyanúgy csillognak, mint a kisfiúé, de egészen mástól… A lány orra körül apró ráncok szaladnak végig, szája csúf fintorba torzul, egész arca visszataszítónak tűnik. Ő a dühtől pirult ki, nem a játék hevétől. El sem tudom képzelni, miért haragszik ennyire a kisfiúra, aki olyan vidáman totyog előtte. A kis hölgyemény ruhája tisztábbnak, ápoltabbnak tűnik. Felsője rózsaszín, pántos top, alsóruházata pedig egy halványzöld, alig térd alá érő, csipkés szélű szoknya. Lábait csatos szandál védi a koszos macskakőtől. Még kezei is ökölbe szorulnak a nagy igyekezetben, hogy utolérje az előtte szaladót.

A tekintetem akaratlanul is a másik irányba vándorol, egy kutyát sétáltatni induló idős hölgy és egy szintén kutyával érkező, ellenkező irányba haladó fiatal lány felé. A lány kutyája vadul csahol, és teljes erejéből rángatja a pórázt, ami korlátozza a szabadságát. Bár elég jártasnak tartom magam a kutyafajtákban, ezt az ebet nem tudom besorolni. Gondolom, valami keverék-féle lehet. Méretéből és pofájából ítélve van benne puli is, németjuhász is és valamilyen terrier is. Barnásfekete szőre csillog, egészségesnek és életerősnek tűnik. Szemeiben vad, zabolátlan értelem csillan meg. Nyakában egy furcsa, szinte zavaróan sok színnel díszített, rojtos kendő lobog. Nyakörvének és a póráznak a találkozásánál egy apró csengő alig hallhatóan, visszafogott hangon csilingel. A póráz szintén egészen egyedi, mintha sok fonalból lenne összesodorva.

Egyedi, akár a lány, aki a póráz másik végét fogja. Barna, raszta haja szalagoktól színes, és a háta közepéig ér. Szemei minden sminket nélkülöznek, pedig az ő korában – húszas évei elején járhat – az ilyesmi ritka. Orra kicsit nagyobb az átlagnál, mégsem rontja el az arca szépségét. Ajkai teltek, de nem vastagok, és visszafogott, kifürkészhetetlen mosolyra húzódnak. Arcán egy-két szeplő is helyet kapott, de csak mutatóban, és csupán még szebbé teszik a lány amúgy is szemrevaló arcát. Nyakát eltakarja egy furcsa színű sál, ami azonban tökéletesen illik mintás felsőjéhez. A póló, amit visel valószínűleg saját kézzel készített darab, legalábbis ami a mintáját és a színét illeti. Batikoltnak tűnik, amire utólag absztrakt és mégis szép mintákat rajzolt az ügyes kezű alkotó. Nadrágja bő, de nem ér le a földig. A felém eső szárának külső oldalán apró, hímzett minták látszanak, amikről már kevésbé könnyű megállapítani, hogy gyáriak-e vagy sem. A ruhadarabot egy öv tartja a helyén, amiről minden elképzelhető helyen kulcstartók és egyéb csecsebecsék lógnak. Ezeknek jó része természetesen hangot is ad, ami összességében majdhogy elnyomja a keverék kutyus ugatását. A lány cipője egy rongyosra nyűtt, teljesen hétköznapi sportcipő, talpának oldalára azonban virágminták vannak rajzolva – legalábbis a megmaradt nyomokból ítélve.

Ahogy követem a kutya figyelmének irányát, alaposabban szemügyre veszem az idős hölgyet is. Egész megjelenése legalább annyira elüt az udvar képétől, mint az előbb látott lányé. Hófehér haja gondosan dauerolva, mozdulatlanul, szinte parókaszerűen trónol a fején. Bár az idő nem nevezhető hűvösnek, ő mégis egy vékony, majdnem földig érő kabátban halad a kijárat felé. Arcán annyi ránc van, hogy szinte nem is lehet kivenni a vonásait. Szemében gőgöt és némi undort látok, orrát pökhendien magasan tartja, álla is nagyképűen felfelé emelkedik. Szája pengevékonyságúra van préselve, mintha a hányinger kerülgetné. Hirtelen eszembe jut a lány kifürkészhetetlen mosolya. Talán erre az arckifejezésre reagál így. Az idős hölgy kezében szintén póráz van, de mintha csak dísz lenne. A föld felett alig húsz centivel közlekedő barna színű törpetacskó olyan jól nevelten tipeg gazdája mellett, hogy az ember biztosra veheti, semmi szükség még a nyakörvre sem.

A tacskó pofája itt-ott fehér színben játszik, és a haladási tempója sem gyorsabb semmivel a lassan topogó idős gazdájáénál, így biztosra veszem, hogy nem mai csirke a háziállatka sem. Nagy pocakja szinte fennhangon árulkodik a sok finom házikosztról, amit otthon kap. Lelki szemeim előtt látom, ahogy az özvegy, vagy éppen vénlány hölgyike csak kettejük számára főzöget a rendben tartott, öreges konyhában. A törpetacskó arckifejezése – már ha az állatoknak van ilyesmijük – erőteljesen hasonlít gazdájáéra. Legalább olyan megvetéssel pillant a felé közeledő, farkát vadul csóváló keverékkutyára, ahogy az idős hölgy tekint a furcsa öltözetű, különc lányra.

A tekintetem ekkor egy nyitott lakásajtóra terelődik. Odabent egy másik fiatal lányt látok, amint éppen főz valamit. Azaz próbál főzni valamit, mert, ahogy elnézem, a víz éppen elforr, a serpenyő tartalma pedig leég. A lány egy kicsit, sőt, nagyon szórakozottnak tűnik. Hosszú, földig érő, leheletvékony fehér ruhában ide-oda libben a lakásban, mint valami pillangó. Hullámos, barna haja száll utána, mint valami groteszk, csíkokra vagdalt uszály. Az éppen ehetetlenné váló fogás ellenére kifejezetten lelkesnek és elégedettnek tűnik – erős gyanú támad bennem, hogy a lány nem egészen épelméjű. Mezítláb szaladgál tovább, mintha keringőzne, partner nélkül, fakanállal a kezében, amivel néha az elforrásban levő vízbe márt bele, néha az éppen leégő ételt kapargatja a serpenyő alján. Nem vagyok különösebben kíváncsi a katasztrófa további kibontakozására, így a zöldre festett rozoga lakásajtóról és a mögötte zajló eseményekről inkább önszántamból elterelem a figyelmem.

A hatszögletű udvar legárnyékosabbnak tűnő szegletében egy férfi üldögél a földön. Nem sokat látok belőle, leginkább a fény hiánya miatt. Arca a ráeső kevéske fényben kortalannak tűnik, feje kopasz, arca kifejezéstelen. Ruhája leginkább egy használt, régi párnahuzatra emlékeztet, nem látok rajta elkülönülő ujjat, vagy bármit. Lótuszülésben ül, teljesen mozdulatlanul. Úgy néz ki, mint valami buddhista szerzetes meditálás közben – én viszont eléggé meglepődnék, ha pont itt találkoznék eggyel.

Így van ezzel az első emeleti gangról lenéző ötvenes éveiben járó, testes asszony is, aki válogatott szitkokat szór az árnyékban ücsörgő emberre, kitérve a lustaságától elkezdve a felmenőinek elítélendő szokásaiig mindenre. A nő – minden rosszindulatot félretéve – kifejezetten kövér. Apró mintákkal díszített, élénk színű otthonkája pedig csak ront a helyzeten. Hurkás mutatóujját fenyegetően lobogtatja a továbbra is mozdulatlanul ücsörgő kopasz felé. Őszülő, valaha fekete haja egy régi dauer emlékeként rendezetlen kunkorokban áll szerteszét, kopaszodó foltokat láttatva a fején. Arca otromba grimaszba torzul, szájából szinte láthatóan fröcsög a nyál. Szeme szikrákat szór, szebb napokat látott otthonkája elvékonyodott anyaga pedig túl sokat enged látni nem túl szemrevaló alakjából. Közvetlenül mögötte egy tárva-nyitva álló lakásajtó látható, de a szintbeli különbségek miatt ide már nem látok be.

Ugyanezen a gangon, majdnem szemben a házsártos háziasszonnyal, egy szerelmespár turbékol. Az alapján, amennyit látok belőlük, tizennyolc és húsz év között járhatnak mindketten. A fiú a rozsdás korlátnak támasztja a lány derekát, akit láthatóan nem zavar az életveszélyes pozitúra – nyilván a gavallér igen romantikus szavakat suttog a kuncogó lány fülébe. Azt, hogy a lány halkan nevetgél, csak teste alig észrevehető rázkódásából sejtem, hiszen az arcából semmit nem látok. A bugyija színét ezzel ellentétben azonban pontosan meg tudom mondani. Ez szintén a szintkülönbségnek, és persze a miniszoknyának köszönhető. A lányból ezen kívül a haját látom még, ami vörösen hullik alá, egészen a korlát tetejéig. A fiú arcát ki tudom venni, bár a vörös hajzuhatag félig eltakarja. Apró bajszán látszik, hogy még nincs abban a korban, hogy komoly arcszőrzete legyen, ő mégis férfiasabbnak akar tűnni. Amikor meglátom, hogy a szerelmes szavak suttogása helyett mélyrehatóbb, mondhatni nyálasabb tevékenységekbe kezdenek, akaratlanul is elkapom a tekintetemet.

Egy emelettel feljebb, alig egy méterre a korlát hiányzó szakaszától, egy tolókocsis öregembert látok. Feje oldalra bukik, így arca kikerül a látókörömből, de látom a kerekesszék fogantyúját. Valószínűleg szunyókálhat – legalábbis szeretném ezt hinni. Még mielőtt elrugaszkodott fantáziámmal folytatnám ezt a gondolatmenetet, még feljebb ugrik a tekintetem – hiába. Ennél távolabb már csak a gangok alját látom, a rajtuk zajló életet egyáltalán nem.

Pillantásom így visszavándorol szemmagasságba, és abban a minutumban meglátom a barátom arcát, akihez jöttem. Ezzel szinte tökéletesen egy időben, mintha csak kikapcsolták volna a megfigyelő-módot, visszatérek a hétköznapi ember felületes szemléletéhez.

Ezután már nem láttam mást, csak egy rakás csodabogarat egy visszataszító, omladozó házban.