Vérmező

Lassan magadhoz térsz. Az első dolog, amit érzékelsz a külvilágból, az a csontig hatoló hideg. A második pedig a kibírhatatlan fájdalom a bal karodban. Még az emlékeid sem tértek vissza, jó pár másodpercig nem tudod, ki vagy, nem tudod, honnan jöttél, merre tartasz. Aztán tisztulni kezd a kép. Lassan, nagyon lassan, mert a könyöködet mintha ezernyi éles üvegszilánkkal tömték volna ki, kívülről pedig szögesdrótot tekertek volna rá, és ez az érzés tompítja az agyadat.

Amikor nagyjából hozzászoksz a tépő kínhoz, visszatérnek az emlékeid. De csak érzések. Izgalom, elszántság, aztán félelem, rettegés, kegyetlenség, halál. Ekkor villan be egy gyűlölt szó – háború.  Annak idején az iskolában úgy toboroztak titeket, fiatalokat, úgy tálalták a háborút, mint valami egészen újszerű, hazafias mókát. Azt mondták, ez egy játék, amivel nem veszíthetsz semmit, de nyerhetsz dicsőséget, elismerést, hírnevet. Keserű gyűlölet ébred benned a katonákat toborzók iránt. Ők persze nem az élen harcoltak, javarészt irodai munkát végeztek. Így vettek rá titeket a harcra, tudatlanul, ámítva.

Az ismételten felizzó kín visszarángat a jelenbe. A hidegen és a fájdalmon kívül még mindig nem érzel semmit, de már tudod, ki vagy. Szinte félve nyitod ki a szemed, rettegsz attól, amit látni fogsz. A hátadon fekve persze csak az ég egy szeletkéjét láthatod. Szürke, őrülten száguldó felhők. Ez minden, ez számodra a külvilág. De az ember természeténél fogva kíváncsi – megpróbálsz felemelkedni ülő helyzetbe. Röviden, élesen felkiáltasz a karodba nyilalló fájdalomtól. Ösztönösen odakapod a tekinteted a sebesült testrészedre, de csakhamar megbánod ezt a döntést. A látványtól majdnem elájulsz. Visszahanyatlasz a hátadra, és megrökönyödve bámulod a karod helyét – mert már csak a helye van meg. Az első rémület után, mint valami hullámvasúton, hirtelen a mélypontra zuhansz, és erőt vesz rajtad a tökéletes közöny. Az agyad varázsszóra lepörgeti neked a lehető leglogikusabb gondolatok sorát. Gondolatok vérveszteségről, rokkantságról, a kórházak távolságáról, a saját túlélési esélyeidről. Ez utóbbit nulla és nulla egész egytized közé saccolod. A nihilizmus, a nemtörődömség újabb hulláma söpör át rajtad.

Gépiesen, a közelgő halál tudatában felülsz, és rögtön a fegyveredet keresed. Az agyad egyik hátsó rekeszében, amit nem a közöny irányít, keserűen szarkasztikus gondolatok facsarják a szívedet. Hát mégis volt értelme annak a pár hónapos kiképzésnek. Ha más nem, legalább annyi, hogy nem indulsz el sehova legalább egy olyan eszköz nélkül, amivel ki tudod oltani egy embertársad életét. Még akkor sem, ha csak több ezer hulla között sétálgatsz, és a halálra vársz.

Szinte passzív alanyként szemléled saját tested rutin által irányított mozdulatsorait. Felállsz, nem létező karodban továbbra is érzed a fantomfájdalmat. Egy közeli holttest kezéből - neki karja van, élete nincs - kiveszed a fegyverét, és elindulsz.

A gyermekkorod óta beléd sulykolt általános igazságok megdőlni látszanak. A fű nem zöld, hanem vérvörös. A föld nem barna, nem fekete, hanem vérvörös. Az emberek arca nem bőrszínű, hanem vérvörös. A katonai egyenruha nem terepszínű, hanem vérvörös. Pár perc néma séta után megállsz, felnézel az égre. Sosem gondoltad volna, hogy ez a kiábrándító, szürke szín valaha is megnyugvást fog nyújtani. Mégis szinte pihenteti a szemedet.

Az ironikus, humorát utolsó pillanatig megőrző éned tovább gyártja a keresetlen gondolatokat az agyadnak abban a bizonyos elkerített részében. Elgondolkozol, vajon fog-e esni az eső. Az amerikai filmekben, a nagy jelenetekben, vagy a zárójelenetben mindig esik az eső. Fokozza a hangulatot, látványos. Itt azonban egészen másról van szó. Ezt nem látni kell, hanem átélni. Az élet nem a látványra megy, sokkal inkább a kegyetlenségre. Egy zivatar most a megtisztulást, a megkönnyebbülést jelképezné. Ehelyett a füllesztő, felhők alá beszorult levegő nyomását kell érezned. Fojtogat, úgy érzed, megfulladsz. Belefulladsz a holttestekbe, a vérükbe, a bűnbe, a halálba, a gyilkolásba.

Elszakítod a tekintetedet az égtől. Végignézel a sok ezer holttesten. Fiatalok, öregek. Ilyenkor kellene elgondolkozni arról, hogy hányan várták őket haza. De téged nem érdekel. Most már meghaltak, most már lényegtelen. Nekik nem fontos. És neked sem. Újabb kéretlen gondolatok száguldanak át az agyadon. Egy morbid kirakó képe… a rengeteg szanaszét heverő végtag, fej, fél testek. Eszedbe jut egy régi barátod, aki imádott kirakózni. Vajon ezt mennyire díjazná? Miközben ezen mosolyogsz magadban, újabb képek jelennek meg előtted amerikai filmekből. Ilyenkor mindenki a szerelmére, a családjára, a barátaira gondol, utánuk vágyódik… Tényleg az lenne a normális, vagy a filmkészítők sosem voltak háborúban? Téged egyáltalán nem érdekel most ez az egész. Úgyis meg fogsz halni, minek törnéd magad? Csak hogy hősies legyen az utolsó jeleneted? Hisz nem lát senki.

A szánalom érzése is felüti a fejét a gondolataid között. Szánalom, amit saját magad miatt érzel. Itt vagy életed utolsó perceiben, és te párhuzamokat keresel a filmek és a valóság között, gondolatban kirakózol a megcsonkított emberek holttesteivel és a szürke eget bámulod. Hát ilyen a dicsőség, amit annak idején ígértek a harcért cserébe. Nem is vesztettél semmit. Csak az életedet fogod, de onnantól már nem érzed a veszteség súlyát.

Valahogy fennköltebbnek képzelted el a halált. Bár a magad huszonhárom évével nehéz lenne színpadias halált halni. Vagy éppen könnyű? Már megint olyan dolgokon gondolkozol, amiknek semmi értelme. Inkább körülnézel, az agyadba vésel minden egyes részletet. Ha annak a lökött ismerősödnek, aki hisz a reinkarnációban, tényleg igaza van, akkor most begyűjtesz minden tapasztalatot, és biztosra mész, hogy legközelebb ne menj háborúzni.

Végignézel a holttesteken.  Felakadt szemek, betört fejek, kitekert végtagok, vértenger, élő ember viszont egy sincs, se közel, se távol. Tökéletes kép a háborúról. Legalább ez olyan, mint a filmekben. Csak undorítóbb.

Zajt hallasz magad mögött. Lassan, ráérősen hátrafordulsz. Egy katona mégis túlélte. Pár másodperc után észreveszed, neki lába nincsen. Azzal nem törődsz, hogy a férfi az ellenség soraiban harcolt. Ő viszont nem olyan, mint te. Még így is, a reménytelenségben fuldokolva, a halál leheletétől mérgezetten, még így is ott ég a szemében a tűz, a hazaszeretet, a hit. Hisz benne, hogy a háború a tökéletes eszköz, hisz benne, hogy ha megöli az ellenséget, minden jobb lesz. Hisz benne, hogy ha téged megöl, minden jobb lesz. Felemeli a puskáját.

És lő.