- És azzal ott mi legyen?
- Az már nem él.
- Ezeknél a korcsoknál sose lehet tudni - A hang tulajdonosa odament a földön heverő testhez, és belerúgott az oldalába. Nem történt semmi.
- Hagyd már, mióta foglalkozol az áldozatokkal, az a kevés, aki életben marad az se érdekelt soha.
- Igen, viszont ez az egy itt, ezt figyelte a főnök végig.
- Ha te mondod, nekem nem szokásom a főnököt bámulni, na, induljunk.
Ezzel az utolsó pár szóval köddé is váltak, a táj kitisztult. A csata nyomai eltűntek, a vérfoltok sem voltak már sehol. Ha valaki életben is maradt volna ebben a városban, nem látna mást, mint üres kihalt utcákat, lombos virágzó fákat, lévén hogy tavasz volt. Ha fújt volna a szél, a fák levelei mozogtak volna, de még a szél is meghalt ebben a városban. A tökéletes csend uralkodott, a tökéletes mozdulatlansággal karöltve. Hirtelen valami derengeni kezdett azon a ponton ahol az előbb a halott nő feküdt. Homályossá váltak a körvonalak, majd megjelent a holttest, a holttest, ami nagyon is élő volt. Még pár pillanatig mozdulatlan maradt, mellkasának mozgása árulta csak el állapotát. Nem voltak súlyos sérülései, így mikor végleg magához tért, feltápászkodott a földről, és elindult egy kis bolt felé az utca sarkán. Betörte az ablakot, olyan nyugodtan mintha csak kinyitna egy ajtót. Benn ásványvizes palack után kutatott, majd a lopott vízzel nekiállt lemosni a vért az arcáról. Nem a saját vére volt. Másoké. A többi hallotté, akiket nem tudott megmenteni. Keserves sóhajok közepette sikerült megtisztítania az arcát. A kezére már nem pazarolt vizet. Azt sosem lesz képes lemosni. Túl sok a rászáradt vér. Mások vére. Akiket ő maga ölt meg. Mikor végzett, félrehajította a palackokat. Már úgyis mindegy, környezetszennyezés ide vagy oda, a halott városokba nem jár senki. Nem költöznek be újra az emberek, az élet nem megy tovább. Megáll. Se ember se állat. Tökéletes kihaltság.
Tökéletes elzártság, újabb sóhajtások, a nő azon elmélkedett, hogy juthatna ki, ami régebben egyszerű dolog volt. Viszont a dolgok változnak, a feladatokat változnak, az emberek változnak. Ahogy a nő hasa is egyre látványosabban növekedett. Az ifjú jövevény a magyarázat arra, miért nem olyan egyszerű a szabadulás a halott városból, hogy miért nem menthette meg azokat, akiknek a vére az arcára száradt. Magyarázat arra is, miért van egyre több halott város, miért nagyobb napról napra a pusztítás. A mérleg kibillent. Az örök körforgás kiakadt, az egyensúly, ami eddig jellemezte a bolygót nem volt már sehol. Mindössze egyetlen lény miatt. Egyetlen aprócska ártatlan lény miatt, aki rosszkor fogant, és aki teljesen védtelenné tette édesanyját, és a világot. A nő hasára simította kezét, kitörölte a könnycseppet a szeméből, és hálát adott azért, hogy mindezt élve megúszta. Aztán jöhetnek a gondok, az újabb búvóhely meglelése.
„De hogyan jussak ki a városból” – ez a gondolat emésztette. Ha találna is egy autót, nincs benn a kulcs, és a műszaki dolgok terén sose volt jártas, legalábbis ha az autókat nézzük. Mégis nincs más választása, hátha talál egy barmot, vagyis egy barom kocsiját, aki benne felejtette a kulcsot, vagy éppen benne ült, talán. Ugyanis hogy ne legyen ennyire sem egyszerű a támadás éjszaka történt. És valljuk, be kevesen ülnek a kocsijukba éjszaka hobbyból, egy olyan kisvárosban, mint az esetünk fennforgó. Elindult hát, minden kocsi ablakán benézett, nem járt szerencsével. Fáradt volt, nyúzott, alig állt a lábán, mégiscsak terhes volt, és a terhes nők hamar fáradnak. Leült az utcapadkára, fejét felhúzott térdein nyugtatta. Hirtelen egy nagyon halk neszre lett figyelmes, amit talán meg se hall, ha a szél fújt volna. Aztán léptek zaja, kimért, lassú, erőteljes léptek. Keservesen elmosolyodott, a lépteiről is felismeri.
- Hát élsz.
- Úgy néz ki.
- Átvertél.
- És még jó párat közületek.
- Azt hittem meghaltál.
- Rosszul hitted.
- 5 hónapja…
- … és 3 napja vagyok halott. Gratulálok, a matek látom, még megy. – újabb keserves vigyor. Aztán csend. A nő csak ült a padkán, mögötte állt a férfi és nézte a hátát. Sokáig maradtak így a tökéletes csendben. Hallgatni mindig is jól tudtak.
- Azt hittem meghaltál.
- Beakadt a lemez.
- Ne gúnyolódj. Azt hiszed, jogod volt hozzá?
A nő nem szólt semmit, nem mozdult. A férfi nem bírta már idegekkel, odament és felrántotta a földről. Abban a pillanatban, hogy végignézett rajta megakadt a szeme a nő hasán. A merev arcon indulatok helyett, a felismerés szikrája jelent meg, majd újra a nő szemébe nézett. Azokba a gyönyörű barna szemekbe, amelyek ragyogásából sok minden elveszett, mégis még mindig képes volt a férfit bezárni. Újabb néma pillanatok. A férfi hirtelen elengedte a nő kezét, és megfordult.
- Szóval ezért.
- Nem tudtad elképzelni miért hagyom cserben a világot mi , ? – és egy kihalt kacaj hagyta el a nő száját.
- Tényleg nem. És most, mihez kezdesz…vele?
- Mondjuk, megszülöm? Ha nem szülöm meg akkor is kipottyanik egysz…
- Elég már- a nő érezte, ha nem lenne terhes most kapott volna egy frissítő pofont.
- Mégis mit vártál? Hogy felkereslek és elújságolom? Hogy majd együtt felneveltük volna, kertes ház jó iskola? Mégis mit? Mégis mit vártál?
- Szólhattál volna.
- És mit tettél volna?
- Segítettem volna.
- Elbújni én is eltudok…
- Nem túl tökéletesen
- Tehetek én arról, hogy pont ezt a várost szúrták ki az őrült híveid?
- Erről van szó.
- Ne kezdd megint.
- Nem kezdem.
- Mindegy, már teljesen mindegy. Kijutok innen, eltűnök a világ elől, megszülöm a babát és…- hirtelen elhallgatott. Nem gondolt bele soha, mi lesz azután.
- És…? – nem látta, hogy a nő a könnyeivel küszködik. Csak a háta rázkódására vette észre meg a kezdetben furcsa hangokat, ami a zokogást előzte meg. A nő nem bírta tovább, összecsuklottak a lábai és teljes erővel a földhöz vágódott volna, ha a férfi el nem kapja. Hátulról ölelte át, és a nő nem tiltakozott. Nem tudott. Képtelen volt rá. Nem tudta hogyan tovább. Nem tudta mit kell tennie. Nem tudta mit tehetne azon kívül, hogy zokogva elterül, és hagyja, hogy az idő döntsön a sorsáról. A férfi szíve majd megszakadt. Hisz nem volt ő kőből, csak mások voltak a céljai, mások voltak a génjei, de szíve neki is volt. Szíve, ami csakis ezért a nőért dobogott, és szinte abbahagyta a dobogást, mikor a halálhírét meghallotta. A nő zokogása ugyanolyan elveszetté tette, nem tudta mit is tehetne. És a kicsi… Apró könnycseppek kúsztak a férfi arcába, amit soha senki nem láthatott, és most sem látott meg.
- Segíteni fogok, ha engeded…